Az elmúlt időszakban az extrém szárazság, hőség és aszály hatására részlegesen kiszáradó Szilas-patak miatt újra kissé a figyelem központjába került a Szilas-tó. Ahogy az lenni szokott, az emberek rögtön egymásnak ugrottak különböző érdekeket és szándékokat vélve, elterelve a fókuszt az igazi problémákról. A nagy csatározásokban ugyanis elsiklunk a téma felett, egyre tágabb medrekbe terelve a metaforikus, még éppen megmaradt vizet, amivel végső soron sokszor csak ártunk a célunk beteljesedésének. A minimumszint megalkotásához íme 5 pont a fenntarthatóság gyakorlatáról – hogy évek múlva ne csak az emlékek maradjanak.
1. Lépjünk túl a tüneti kezelésen
Ahogy a törött lábra sem a fájdalomcsillapítók vagy a helyi érzéstelenítők tömege a megoldás, hanem a beforrasztás, a természetvédelemben is hasonlóan kéne működnie a dolgoknak a legalapvetőbb szinten. Lehet vitatkozni azon, hogy ki és hogyan végzi a halmentést a patakból visszamaradt tócsákból, a fő kérdés, hogy miért kell egyáltalán halmentést végezni. Nyilván azért, mert kiszáradt a patak. Miért száradt ki? Mert nincs víz. Miért nincs víz? A probléma összetett és nehéz, de a helyes kérdések feltevése már a megoldáshoz vezető úton fekszik. Ez a pont nem egy konkrét, gyakorlati lépés, inkább egy alapelv, amely minden további gondolatra általánosan alkalmazható.
2. Pufferzóna a terület köré
Hogy egy életképes, hosszú távon fennmaradó élőhelyet hozzunk létre, nem elég a magterületet védeni, hanem egy úgynevezett pufferzónára is szükség van. Ez a Wikipédia megfogalmazása szerint egy olyan, leginkább a védett magzónát körülvevő terület, ahol csak korlátozott, természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználat engedélyezett. Ez a magterület védelmének egy újabb rétege, ami a káros környezeti hatások távoltartására, illetve az állatok életterének biztosítására szolgál. Hiába fészkel ugyanis a tó mellett a védett egerészölyv, ha nincs helye vadászni a körben fekvő földeken, akaratlanul is el fog tűnni onnan. A pufferzónákat már számos helyen alkalmazzák a természetvédelemben, közeli példaként említhetnénk a Naplás-tavat északról határoló mezőgazdasági földeket, de még a UNESCO világörökségi helyszíneinek is ajánlott egy pufferzóna létrehozása vagy fenntartása.
3. Mozaikos élőhely a fenntarthatóság teljesüléséhez
Talán ez a pont okozza a legtöbb vitát és nézeteltérést, viszont az én véleményem szerint elég egyszerű a képet.
Adott két elem: a nádas és a szabad vízfelület. Ez a két elem vetélkedik egymással a területen. Ahol szabad vízfelszín van, ott nincs sűrű nádas, és fordítva, a nádas eltünteti a vízfelületet. Ez utóbbi folyamatosan csökken, ahogyan az előbbi terjeszkedik az eutrofizáció során. A fenntarthatóság és a mozaikosság elvében nagyon fontos szerepet játszik az arany középút. Egy olyan egészéges vizes élőhelyhez, mint a Szilas-tó, ugyanis elengedhetetlen mindkét elem. A nádas értékes nádimadarak élőhelyéül és alapvető látképformáló szereppel bír, a víz fontosságát egy láp-tó esetében pedig aligha kell magyarázni. A nádas korlátlanul növekszik, ami egy ponton a vízfelület teljes bezáródását, végső soron pedig a láp megszűnését eredményezi (hiszen a puszta nádas önmagában már egy egészen más élőhely).
Ennek elkerülése érdekében mozaikossá kell tenni a területet, időről időre foltokban visszaszorítani a nádast, szabad vízfelszín nyiladékait létrehozva, ahova besüt a napfény, ívóhelyet biztosítva a halaknak, és ami helyet ad a nem nádasban élő vízimadaraknak, fontos ökológiai szereppel bírva. Az arany középút elvének betartásával a fenntarthatóság és a biodiverzitás növekedését fogjuk tapasztalni, hiszen a nyílt vízhez kötődő fajok újra teret kapnak az élethez, viszont a nádas részleges meghagyásával az ahhoz kötődő fajok is megmaradnak.
4. A nyilvánosság bevonása
Talán nem kapcsolódik szorosan az előző pontokhoz, de úgy hiszem, a nyilvánosság bevonása a terület fennmaradását jelentő siker egyik kulcsa. Számos példa jelzi a civil nyilvánosságot kapott természetvédelmi projektek sikerét. Elegendő tapasztalat van, hogy ne kelljen mással alátámasztani, hogy miért jó és szükséges dolog kommunikálni a külvilággal. Nem egymás között kell suttogni, vagy magunkban elégedetlenkedni, kapcsolatot kéne teremteni a civil tömegekben rejlő hatalmas potenciállal.
5. A polgárháború vége
Végezetül az utolsó pont teljes mértékben rajtunk múlik. A civil szféra megosztottsága, tagoltsága ugyanis a kellő elhatározottsággal és nyitottsággal megszüntethető. Ha félretesszük a személyes ellentéteket, és csupán a megoldandó feladatra koncentrálunk, sokszorosára növelhetjük a hatékonyságunkat. Halakat kell menteni?Szóljunk a szakszolgálatnak. Nem érnek oda időben? Engedjük a civileket érvényesülni. Nem szakszerűen végzik a mentést? Magyarázzuk el a képzetlen, de alapvetően lelkes és jóindulatú, segítőkész embereknek, hogy mire kell figyelni. Lehet ragaszkodni a végletekig jogszabályokhoz, protokollokhoz és tekintélyelvűséghez, a végén úgyis az élővilág bánja a késlekedést. A párbeszéd kiépítése és fenntartása lényeges feladat lenne a közeljövőben. Egy mindenkiért, mindenki egyért – tartja a közmondás, és talán érdemes lenne valóban elgondolkozni a jelentéstartalmán.
